Norgi elutazott Németországba. Ami fantasztikus dolog, sőt. Neki ennél sokkal több: egy új élet kezdete.
A szívünk mélyén őszintén és nagyon örülünk annak, hogy kap egy új esélyt. Mégis hetek, hónapok óta gyötörnek bennünket a kétségek, hogy szabad-e megválnunk tőle. Odaadhatjuk-e bárkinek azok után, amin együtt keresztülmentünk az elmúlt hónapokban, lehet-e bárki jobb gazdája, szeretheti-e bárki őt jobban, mint mi. Tudom, hogy minden ideiglenes örökbefogadó átesik ezen. Mi is meginogtunk már néhányszor. Mégis azt kell, hogy írjam, ez most más. Borin kívül egyetlen kutyához sem kötődtem ennyire, annak ellenére, hogy mindegyikük a családunk részévé vált. Nem tudom, mi az oka, hogy Norgi más, talán az út, amit együtt megtettünk.
Nyolc hónappal ezelőtt Mersétől búcsúztunk, az is könnyes és nehéz volt. Éppen hogy elengedtük, már jött is az Újkutya. Emlékszem, este vettük át Tárnokon. Koszos volt, nagy bundájú, barátságtalan és már a hazafelé úton rátámadt Borira a kocsiban. Tudtuk, hogy a rendőrség kobozta el a korábbi gazdájától, de azt nem, hogy miért. Autóztunk hazafelé és nem értettük, hogy minek vettük ezt az egészet nyakunkba. Még a neve sem tetszett, Ráhel…ne már, egy kutyát nem hívnak így.
Aztán ahogy az lenni szokott, napokig csak aludt. Felébredve pedig rácsodálkozott mindenre. Hamar kiderült, hogy nagyon okos. A falka sorrendet gyorsan megtanulta és az új élmények hatására napról napra változott. Eleinte például nem tudott szaladni: egy helyben körbe-körbe ugrált, csetlett-botlott. Sokáig csak ülve aludt. Nem tudott játszani, minden közeledést támadásnak vélt. Ha rászóltunk, laposkúszásban közlekedett. Nem tudta, hogy a kicsi emberek a gyerekek, nem ismerte a különböző ételeket-ízeket, nem nagyon tudta, mi az a simogatás, mire jó a kanapé, mire „használható” a gazdi.
Nagyon jó tanuló volt, hetek alatt tökéletes vizsla lett belőle. (Még akkor is, ha valójában nem az.) Norvég vizsla, ami – mivel ez a fajta nem létezik - tiszteletbeli kategória. Mindenhez alkalmazkodott, belesimult a hétköznapokba. Minden nap meghatódtam a szabadságszeretetén. Még pórázon is imád sétálni! A lényeg, hogy mehessen. Ha pedig szabadon rohangálhat, olyanná válik, mint egy boldog kölyökkutya. Vigyorog és hempereg az udvaron. Repül a bringa mellett.
A kezdeti nehézségek ellenére nagyon megszerették egymást Borival. Sokszor együtt aludtak, hatalmasakat játszottak, és együtt jártak a tilosban. Másolták egymást - persze főleg a hülyeségeket -, de Norgi ennek köszönhetően például megkóstolta a zöldségeket, megszerette a dinnyét, Bori pedig elkezdett pacsizni. Norginak egyébként nem sok kihágása volt: egyszer megtört egy csomó diót a fekhelyén, kétszer kibontotta az elől hagyott szemeteszacskót és néha megevett egy-egy papírzsepit. Szóval igazán jó kutya.
A kora meghatározhatatlan. Nyolc hónappal ezelőtt tíz évesnek és halálos betegnek tartották, a teste állítólag tele volt daganatokkal. Mi úgy láttuk, hogy hétről hétre lett fiatalabb. Egy állatorvos (Balázs) – a korábbi szakvélemények ellenére – a saját vizsgálatai alapján vállalta, hogy megműti és végig azt mondta, nem valószínű, hogy ennyire beteg lenne. Az operáció órákig tartott, mi pedig már felkészültünk a legrosszabbra. Elmondhatatlan érzés volt megtudni, hogy van ugyan a hasán egy hatvan centis vágás, de minden esélye megvan arra, hogy egészséges kutya legyen az élete hátra lévő részében. Az egész, hetekig tartó procedúra alatt egyszer sírt fel, amikor a műtét után hazafelé a kocsiban rá akart feküdni a hasára. Egyébként is jellemző rá, hogy szó nélkül tűr mindent.
Norgi teste biztosan meggyógyult, és bármilyen banálisan hangzik, de remélem a lelke is. Akárhonnan jött, akármiket is élt át korábban, mindig (már a legelejétől) valamiféle nyugalom áradt belőle és rögtön levette az embert a lábáról, ahogy kitartóan nézett az óriási barna ló-szemeivel. Éppen az utóbbi hetekben kezdett felbátorodni, ahogy mi mondtuk otthon „arcosodni”: időnként már jelezte a saját akaratát, igényelte a külön figyelmet, bújt és bökdösött. Nagy kegyként néha itt-ott megnyalt minket. Fülelt az ajtóban és (Boritól lemásolt) ugrálással üdvözölte a hazaérkezést. Kialakultak saját szokásai is: mindig megköszönte a vacsit, és lefekvés után még beosont a hálóba egy utolsó simire. Ez már ma este hiányozni fog.
Sokan kérdezték, hogy ha ennyire szeretjük, akkor miért nem tartottuk meg. Erre egyetlenegy válaszunk van: mert akkor nem tudtunk volna más kutyákon segíteni. Bori mellett (mellé) pedig legfeljebb még egy kutya fér el, több nem. Mérlegeltünk mindent, de ebben a helyzetben nincs jó döntés.
Jó utat, Ló Szerafina.
