Minden ideiglenes befogadó életében vannak mélypontok. Nem lennénk őszinték, ha úgy csinálnánk, mintha mindig móka és kacagás lenne az élet a kutyákkal. Vannak ebek, akikkel minden könnyű: hálás, boldog jószágok, akik minden percét imádják annak, hogy családba kerültek. Nem lehet általánosítani, de tapasztalataink szerint többségük nagyon sz@r helyről jön.
Vannak másféle kutyák, akikkel sokkal nehezebb: több türelem, több ideg, több (rengeteg) megértés kell hozzájuk. A legfőbb probléma, hogy nem foglalkozott senki a szocializációjukkal, sosem tanították vagy nevelték őket, nem ismerik az alapszabályokat sem. Ez persze nem az ő hibájuk :(
Mi nem vagyunk túl szigorú vagy következetes ideiglenes befogadók, a kutyák többnyire belesimulnak az életünkbe és általában megtalálják a helyüket. A falkasorrendhez természetesen ragaszkodunk, de nincs katonás rend.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem vagyunk fanatikusok. Imádjuk a vizslákat, segítjük a Magyar Vizsla SOS-t, de szeretjük a megszokott életünket is. Tiszteljük azokat, akik gyakorlatilag bármeddig elmennek, hogy állatokat mentsenek meg. (Én biztosan nem bírnám.)
Szóval nálunk most éppen mélypont van. Írom ezt azután, hogy kitakarítottuk az összekakilt hálószobát. Azután, hogy miközben Todi fosik, Bori éppen hány.
A jó hír annyi, hogy a mélypontok el szoktak múlni. Elmúlt azután is, hogy Merse két kiló diót hordott be és tört meg az ágyunkban, hogy Gyurma szétrágta a még ki sem csomagolt IKEA bútort, hogy Norgi beterítette a lakást az elől hagyott nagy méretű szemetezsák tartalmával, és hogy Zuzi rühes volt. Vagyis van esély rá, hogy most is túléljük :)
