Mersunger elutazott és már a végleges gazdijánál lakik Németországban. Miután nyolc hónapig nem volt rá érdeklődő, váratlanul ért minket az örökbefogadás. A hét elején szóltak a lányok, a hét végén pedig már utazott is. A mindig fickós,kajla eb remegve, óriásira nyitott, aggódó szemekkel nézett rám, amikor szombat hajnalban bemászott a Tárnokra tartó kocsiba. Ült a csomagtartóban, a körmeivel kapaszkodott a padlóba, én meg próbáltam felidézni magamban az elválás megkönnyítéséről olvasott összes írást, és a könnyeimet nyelve megálltam, hogy ne kapjam fel és ölelgessem össze-vissza, még egyszer utoljára. Ehelyett - nem felnagyítva az elválás körüli érzelmi viharokat - lazán megsimogattam és mosolyogva intettem, hogy elindulhatnak.

Ez most nehezebb volt minden eddiginél, mert nyolc hónap nagyon hosszú idő, Merse teljesen hozzánk nőtt. Megszelidítettük (jobb hely a saját kosara, mint az ajtómélyedés a függöny mögött), megküzdöttünk vele (3 pár cipő nem is sok), próbáltuk nevelni, alakítgatni (ahogy ő is minket), megszoktuk a megszokhatatlan dolgait (ébresztés hajnali ötkor, totális fejbenyalás óvatlanoknak), formáltuk az ízlését (igazi gourmand lett belőle) és igazi vizslát neveltünk belőle (eleinte nem tudott mit kezdeni a kanapén fekvéssel - a végén már magától aludt rajta).

Szerencsére Mersének van adatlapja, amin nyomon követhető az új élete. Igaz németül, de ennél nagyobb problémákat is megoldottunk már. Az új gazdák örültek neki, álmélkodtak a mindössze 50 cm magas "bonsai vizsla" méretén, és már tettek is fel róla képeket. Most már csak nekünk kell megnyugodni, hogy tényleg jó helyre került, de mi is nagyon fogunk igyekezni.